...bennem maradt egy csomó gondolat... talán, hogy nem bántsam meg, mert azt nem akartam. Mert szeretem. És Ő azt hiszi, hogy bántom. Pedig a tények magukért beszélnek, és a tényekre adott magyarázatai peig maflaságok, amikkel magát nyugtatja, hogy ez így mind szép és jó. De nem az.
Nem értem a tegnap estét, most sem, pedig eltelt azóta jó pár óra. Próbáltam az ágyban forgolódva elméleteket hozni arra, hogy miért az utolsó pillanatban bökte ki a nagy mondatot... "mert Ti úgyis utáljátok Őt..." – ez a feszültség ott volt benne egész este és indulás előtt 2 perccel bombaként robbant.
nem Kincsem, mi Téged szeretünk és óvunk és féltünk és hiába állítod, hogy nem kell, mi mégis azt tesszük. Mert sajnos nem elég a két kezem, ha össze akarom számolni a rossz húzásait.
Nem Ő Életed szerelme, ezt Te is tudod. Mert ha D bármikor beállítana az életedbe, felborítana mindent fenekestül, ami érthető lenne. Hisz leírtad, elmondtad hányszor...elengedted a Nr.1-t, akit NEM kellett volna.
Most meg barátokat százalékolsz le más akarata miatt, pedig ez NEM a TE akaratod.
TE MINDIG IS FÜGGETLEN TUDTÁL MARADNI, ÉS ÖNAKARATODAT ÉRVÉNYESÍTVE ÉLTED A KIS ÉLETED. (csak nézd meg a saját jellemzésed a blog elején) Most pedig hagyod, hogy valaki belepjen, számon kérjen, ne engedjen, irányítson, tiltson, és uralkodjon. És ezt tényleg hagyod.
Mi meg nem értjük… és tovább aggódunk …. és hiányolunk!!! ... azt a lányt, aki még aznap voltál, amikor elindultunk Veled hármasban a Tescoba felmosó-vödörért.
